1956 szabadságharcának, forradalmának sajátos ifjai, hősei, – csak úgy egybe írva – a „pestisrácok”, amely kifejezést Pongrácz Gergely, a Corvin köz egyik életben maradt parancsnoka vitt be a köztudatba. Sem arra vonatkozóan nincs pontos adatunk, hogy hányan voltak, ahogyan sokuknál azt sem tudjuk, hogy mikor, miként adták életüket az elnyomó hatalommal szembeni ütközetek valamelyikében. A Szentmártonkátán született és 15 éves korában a megszállók elleni harcban hősi halált halt Kiss Kálmán rövid életét, születésétől hősi haláláig azonban végig tudjuk kísérni. Matthaeidesz Konrád írása a Honlapunk számára.

Kiss Kálmán a vidéki paraszt gyermekek szorgos és nehéz életét élte. A felcserepesedő fiúcskát, dolgos, becsületes embernek nevelték. Általános iskoláját 1956 nyarán fejezte be, tanulmányi eredménye, no meg paraszti származása révén azonnal felvették a pesterzsébeti szakközépiskolába, sőt még kollégiumi elhelyezést is biztosítottak számára.

Kálmán 1956 szeptemberének első napjain búcsúzott el barátaitól, és indult el szülői kísérettel a fővárosba. A tanév a szokásos ismerkedéssel kezdődött, október elején egy napra hazament, ahol elmesélte, mily mértékben megtalálta boldogságát. Hétfőn korareggel indult a közeli állomásra, hogy időben beérjen iskolájába. Édesanyja, nevelőapja akkor látták élve utoljára.

1956. október 23-a délelőttjét, délutánját, estéjét, majd éjjelét sokan, más-más élményekkel élték át. A kollégium, az iskola is zsongott, hiszen már napokkal ezelőtt terjedtek a hírek, rémhírek, hogy a diákság felvonulását engedik, tiltják. Kálmán kora este öt társával otthagyta a kollégium biztonságát és elindult utolsó útjára, Pest felé. Gyerekek voltak, hogy mi hajtotta őket, a kalandvágy, netán nemzeti öntudat, ma már nehéz lenne megállapítani, hisz az eltelt idő nagyon is befolyásolja a történtekre való emlékezést. Kálmánnál mindenképpen előtérbe került, hogy a nagyapja az orosz fronton szerzett betegségébe halt meg. Családjában sokat beszéltek az oroszokról, édesapja elhurcolásáról, lehet ez is benne élt.

Egyik kezében benzines palackkal várta a közeledő, egyre erősebben dübörgő, csörgő lánctalpas harckocsikat. Kálmán keze, ujjai szorításában a palackkal dobásra lendül. Talál, a vasszörny tornya mögött törik szét az üveg, a harckocsi motorja beszívja a benzint a lángokkal együtt. Ég! A mögötte lévő harci jármű géppuskája megszólal, tüzelni kezd, szórja sorozatát, a benne ülő fiatal katona ezzel védi életét. A sorozat belemar Kálmán testébe, összeesik, testéből több helyen szivárog, folyik a vér. Diáktársai látják, ott vannak megbújva a közelben, azt is látják még, amint egy gépkocsiba beemelik és elviszik. Hová? – kiáltják, mire a gépkocsivezető: „kórházba!”.

A társai látva a tragédiát, sietve a biztonságosnak vélt kollégiumba szaladnak. A napok forradalmivá váltak, felbomlott a megszokott rend. Szentmártonkátáról is volt egy kollégista társa, egy osztállyal feljebb járt, ő nem csatlakozott Kálmánnékhoz, két-három nap múlva ért haza, félve, de elment Kálmán szüleihez, ott elmondta, hogy Kálmán megsebesült kórházba vitték. Nevelőapjának, akkor ritkaságnak számító Csepel motorkerékpárja volt, azonnal felült és elindult Pest felé. Terv nélkül ment kórházból kórházba, kereste gyermekét. Nincs, nincs, menjen ebbe-abba, oda is vittek sebesülteket, harmadnapra az Uzsoki kórházba ér, ahol könnyre fakadva közölte a megszólított nővér, hívja az orvost. A sebész részvéttel szól, mindent megtettek, de nem lehetett segíteni, meghalt. Hogy hová vitték? Talán a Kerepesi úti temetőbe, talán Rákoskeresztúriba. Ismét nekiindul, járja a temetőket, egyre több halottat tekint meg. Már maga sem tudja, hányadik holttestet húzza ki, amikor észreveszi, meglátja az egyik tetem lábán azt a sebforradást, melyet még kis korában szerzett Kálmán, miután bekapta lábát a bicikli lánca. Rádöbben a megváltoztathatatlanra, ott a fia, ez a fiú az ő fia!

Kálmánt nővére, Kiss Mária sem tudja feledni. „Kicsi gyermekként él bennem. Amikor hazahozták, sáros volt a koporsó, a tisztaszobában ravataloztuk fel, ott is virrasztottunk. Megdöbbentő, feledhetetlene látvány, hogy az eleven gyerek ott fekszik, lába bekötözve, fejét pólya fedi, de úgy láttam a fele hiányzik, elvitte a golyó. A temetésére november 3-án került sor. Ott volt a falu népe, a menet elején fiatalok vitték a koszorúkat, azóta sem láttam annyit, mint az én édes öcsémnél”.

A naptár november 4-re fordult, feldübörögtek a testvéri tankok. Szentmártonkáta nem volt hadicélpont, ott csak a rettegés halkította el az emlékezetet. Néha-néha felmerült Kiss Kálmán neve, de az emberek nem mertek róla beszélni, féltek, no meg az idő múlása is homályosította a kis Kálmi emlékét.

Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot a református egyház lelkésze, Vikár Zoltán, amikor a halotti anyakönyvbe való beírásnál keze becsületére hallgatott, s ezt írta: „az 56 októberében kezdődő függetlenségi harc hősi halottja”. A halál okául pedig egy szó, „fejlövés”. A parókia falán helyezték el a világháborúk hősi halottjainak névsorát, rajta három azonos név időrendben: az első világháborúban, a másodikban, és a magyar szabadságharcban hősi halált halt Kiss Kálmánok.

Matthaeidesz Konrád