Emlékezzünk a 2. magyar hadsereg Don-kanyari katasztrófájára

Az orosz frontra kiküldött 2. magyar hadsereget 1942 januárjában kezdték el megszervezni. Korábban hazánk az úgynevezett Kárpát-csoporttal, majd 1941 novemberétől az öt dandárt számláló Magyar Megszálló Erőkkel vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. A német hadvezetés 1941 végéig nem lépett fel követelésekkel Magyarország irányába. Ribbentrop eredetileg a teljes Magyar Királyi Honvédség részvételét kérte, erre azonban Bárdossy László miniszterelnök nem volt hajlandó.

A 2. magyar hadsereg végül 1942. április és június között vonult ki a frontra, s a német Dél Hadseregcsoport alárendeltségében kezdte meg harctevékenységét. Bekapcsolódtak a nyári offenzívába, melynek során a Vörös Hadsereg folyamatos visszavonulásban volt, kerülve a nagyobb ütközeteket. A magyarok így is mintegy 20 %-os veszteséget szenvedtek.


Miután 1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása, megkezdődött annak fölmorzsolása. A gyűrű biztosítására 1942 decemberében a Vörös Hadsereg délnyugat felé szorította a 2. magyar hadseregtől délre álló olasz csapatokat. A hadműveletek annyira leterhelték a szállítási útvonalakat, hogy az orosz frontra utoljára érkező pihent magyar csapatokat már csak több száz kilométerrel a frontvonal mögött tudták kirakodni, onnan erőltetett menetben, gyalog kellett folytatniuk útjukat. Lajtos Árpád vezérkari tiszt visszaemlékezésében írja: „A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már leírták.”

1942 végén a magyar hadvezetés végre úgy döntött, hogy legalább részben felváltja a fronton harcoló, megfáradt alakulatokat. A váltást 1943. január 13-ra tervezték.
Az elsöprő erejű szovjet támadás azonban egy nappal korábban, január 12-én a hajnali órákban indult meg a Don-kanyarban, a 42 fokos hidegben. Az oroszok az arcvonal északi részén, az urovi hídfőállásból törtek ki. A 2. magyar hadsereg által védett 200 kilométer hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel és amerikai hadfelszereléssel, élelmiszerrel támogatott szovjet hadosztályok. A magyar csapatok szívósan és hősiesen ellenálltak, de több mint 200 kilométeres frontvonalat kellett megtartaniuk. Mindezt nyári felszerelésben, utánpótlás nélkül, ugyanis a téli hadfelszerelés nem érkezett meg. A német hadvezetés – a megállapodások ellenére – nem látta el a magyar csapatokat a beígért korszerű fegyverekkel, ráadásul a szállító kapacitásukat sem bocsátották a honvédek rendelkezésére. Az iszonyatos körülmények és a kilátástalan helyzet ellenére a magyar honvédek több napon át keményen ellenálltak, ezzel emberfeletti hőstettet hajtottak végre. A 22. gyalogezred kötelékében esztergomi katonák is részt vettek a Don-kanyarnál vívott harcokban. A többszörös orosz túlerő azonban több helyen áttörte a magyarok védővonalát. Az eredetileg több mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket (26-27 ezer fő) szenvedett, hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában, élelem, téli ruházat nélkül fokozatosan darabokra szakadt és megsemmisült.
A 2. magyar hadsereg hiába kért a németektől segítséget – amely meg is érkezett, 27 db, akkor már elavultnak számító T 38-as páncélos és összesen 9 db rohamlöveg képében. A Dél Hadseregcsoport vezetése megtiltotta a német tartalékok bevetését, a magyarokat azonban az „utolsó emberig” való kitartásra utasították. Az oroszok, mélyen benyomulva a frontvonal mögé, szabályosan vadásztak az egymástól elszigetelt honvéd alakulatokra.      A farkasordító hidegben visszavonuló, irhájukat mentő német katonák, nem vették fel a teherautóikra a magyar katonákat, sőt, erőszakkal azt meg is akadályozták. Nem egy esetben puskatussal vertek a járművekre kapaszkodó magyar honvéd kezekre.

Ezek után csak magára számíthatott a magyar katona. Odaveszett 100-120 ezer honvéd, fiatal élet, erőteljes férfi, aminek máig kiható következménye van. Az ellenségen kívül a fagyhalál is tizedelte a visszavonulókat. A pontos veszteséget megállapítani nem lehet, a szovjet csapatok rettegett, állatias harcmodora miatt a foglyok száma csekély volt, és ezek nagy részének további sorsáról sem lehet tudni. Jaj, a legyőzöttnek! A hadsereg maradványait – körülbelül 60.000. katonát – április végéig hazaszállították, a parancsnokság a működését április 30-án beszüntette. Ezzel lezárult a magyar hadtörténelem egyik legszomorúbb fejezete.


A kétségbeesett, szinte sokkos állapotban levő Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka, január 24-én meggondolatlan és igaztalan hadparancsában azt állította, hogy a magyar honvédek gyáván viselkedtek, és elvesztették becsületüket. A vezérezredes később megbánta, és visszavonta a megalázó jelzőket és így fogalmazott: „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”


Jány Gusztávot a háború után felelőssé tették a doni tragédiáért és kivégezték.

A rettenetes megpróbáltatások után hazaérkező alig hatvanezer magyar honvédet a háború után hatalomra kerülő kommunista banda „a fasiszták oldalán, a Szovjetunió ellen harcoló” katonákként megbélyegezte, sokuknak egy életen át titkolniuk kellett, hogy harcoltak és helytálltak a pokolban, a Don-kanyarban.


Ezen a napon, a 79. évfordulón, mély főhajtással emlékezzünk azokra a magyar honvédekre, akik bátorsággal, hősiességgel és helytállással teljesítették feladatukat, valamint azokra, akik hősi halált haltak, és idegen földben nyugszanak.

  1. Bak Péter