"A jövő nemzedékek  előtt  kötelességünk feljegyezni a XX. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek" Milan Kundera cseh író

Nem csupán a múlt még alaposabb feltárása a feladatunk, hanem annak megörökítése és megismertetése azokkal a szerencsésebb korosztályokkal, akik már szabadságban nőttek fel.

Ha majd - néhány év múlva - a középiskolás diák tanulmányaiban eljut a 20. századig, valószínűleg csodálkozó iszonyattal fog visszatekint a korszak történetére. A lenyűgöző technikai fejlődés mellett a jövő tanulójának szemében minden bizonnyal a pusztítás és a barbár kegyetlenség időszakát is jelenti majd a magunk mögött hagyott század. Különösen tragikus a mérleg, amikor hazánk 20. századi történetén tekint végig: két modern háború példátlan pusztítása és embervesztesége, az 1919-es forradalom és az azt követő terror,   máig ható következményeivel; a GULÁG-ok tömeggyilkosságai, az ÁVO rémuralma, Recsk a hortobágyi és az 1956-os sortüzek a kiépülő kommunista diktatúra, amely első másfél évtizedében Rákosi majd Kádár vezetése alatt ma már nehezen képzelhető terrorral tartotta fent hatalmát.

1986. április 26-a fekete csillag tűnt fel az emberi emlékezet égboltján: az Üröm - Csernobil;. (Az ukrán "csornobil" szó fekete ürmöt jelent)

A glasznoszty meghirdetésének első nagy próbája volt a csernobili tragédia, amelyen a kommunista „szólásszabadság” azonnal megbukott. Hiába hirdettek szabadabb tájékoztatást Gorbacsov hatalomra kerülése után, az atomerőműben történtekről napokig teljes hírzárlat volt, amelyet csak az bontott meg, hogy nyugati mérőállomások beazonosították a jelentősen megemelkedett sugárszint forrását Magyarországon sem volt ez másként, napokig csak bizonytalan pletykák terjedtek. Az első híradás két nappal a Magyar Rádió késő esti hírekben a szerkesztő, Bedő Iván saját döntésé alapján, mely a BBC információira támaszkodva beszélt  a sugárzásról. A hír további terjesztését már a következő nap hajnalán letiltották. Az MSZMP vezetés állásfoglalása, hogy a tájékoztatás terén a szovjet iránymutatást követik, így a május elsejei felvonulást sem korlátozták, pedig a ma már napvilágot látott mérési adatokból tudjuk, hogy éppen ebben az időszakban volt a legmagasabb a sugárterhelés hazánkban. A hírek amelyekkel folyamatosan bagatellizálták a tényeket, mer fontosabb volt a kommunista hatalom számára, hogy a tömegek "sugárzó arccal" fölvonuljanak május elsején, mint,  hogy megvédjék az emberek életét.  Jól emlékszem a bizonytalan mozdulatomra, amikor reggel tejet töltöttem a  bögrémbe, arra gondolva  nem radioaktív sugárzással  mérgezett-e a legelők fűve? Soha nem volt olyan olcsó a fejes saláta (20-50 fillér) mint akkor,vagy vegyek cseresznyét vagy ne?  Egyetlen dologban voltam, illetve voltak biztosak az emberek, amit a pártvezetők és a kormánytagok mondanak a tragédia következményeiről, az hazugság. A csernobili atomerőmű katasztrófájának története megrázó lenyomata a kommunista diktatúrában szocializálódott társadalom zsigeri reakcióinak.

 A csernobili katasztrófát számos tényező okozta. Tervezési hibák tömege, a vérlázítóan ostoba kísérlet ötlete (van-e áramtermelés lekapcsolt üzemmódban, lendületből), a hibajelenséget rosszul felmérő és erre rosszul reagáló emberek hibája, az elképesztően szakképzetlen vezetés, amelynek egyáltalán nem voltak tapasztalatai, ismeretei áramtermelő atomerőművek terén. De az események során elkövetett legaljasabb bűn az elhallgatás volt. Az elhallgatás, hogy ne sérüljön a kommunista ideológia mítosza, a szovjet technika felsőbbrendűségébe vetett bizalom. Még azokat sem tájékoztatták, akiket tudatosan a halálba küldtek, a tűzoltókat, a hibaelhárítókat (likvidátorokat), rendfenntartókat. A kitelepítetteknek azt hazudták, hogy három nap múlva visszatérhetnek.

Évekkel  a tragédia után továbbra is egyszerű üzemzavarként minősítették a történteket,  még ekkor is amikor emelkedett sugárzási szint. Úgy beszéltek a témáról, mint egy lezárt történetről. Pedig a katasztrófa hosszabb távú következményei csak ezután jelentkeztek.

Nem tudjuk, hány magyar ember életét követelte Csernobil, nem tudjuk hány honfitársunk szenvedett tartós egészségkárosodást a sugárzástól, de azt tudjuk, hogy az első magyar áldozatok azok a  kamionsofőrök voltak, akik Kijev környékén jártak azokban a hetekben, és senki nem figyelmeztette őket a veszélyekre. Tudjuk, hogy a kárpátaljai magyarságot különösen súlyosan érintette a katasztrófa, hiszen közülük is vezényeltek likvidátornak embereket a legfertőzöttebb területre, és küldtek szakembereket a mentési munkálatokhoz. A csernobili tragédia kapcsán oly sok mindenről lehetne megemlékezni: a szörnyű halált halt tűzoltók és katonák szenvedéseiről, akik a reaktor közvetlen közelében oltották a tüzet bármiféle védőfelszerelés vagy figyelmeztetés nélkül Hány életet lehetett volna megmenteni, ha a szovjet vezetésnek nem az a legnagyobb problémája, hogyan őrizzék meg a kommunista rendszer felsőbbrendűségének illúzióját?

Nem lehet megindultság nélkül olvasni, amit például a szerelmes – és várandós – feleségnek mond halállal küzdő férjéről az orvos: „ne menj közel hozzá, ne csókold meg, ő már nem az, akit szeretsz, ő csak egy sugárfertőzött tárgy”. A feleség a csókért egészségével és gyermeke életével fizetett.

És végül a szavakba öntött fájdalom és reménytelenség egy „csernobili” kislánytól:

„Amikor a jövőmre gondolok, arról ábrándozom, hogy miután elvégeztem az iskolát, elutazom valahová nagyon-nagyon messzire, ahol senki se tudja majd, honnan jöttem. Ott majd megszeret valaki. És elfelejtek mindent.”

A kommunizmus bűneinek hosszú emberöltőig eltüntethetetlen mementója marad az atomreaktor emberi életre alkalmatlan környéke.