A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben 2021. november 19-én búcsúztattuk el a 92. életévében, október 12-én elhunyt Dénes Jánost, az ’56-os forradalom és szabadságharc hősét, a Nagy-budapesti Munkástanács választott tagját.
A rendszerváltozás után országgyűlési képviselőként is ’56 harcosra maradt, kezdeményezésére született meg az első szabadon választott magyar Országgyűlés első törvénye XXVIII. számmal a forradalom és szabadságharc törvénybe iktatásáról.
A temetése unitárius szertartás szerint történt, Balázsi László nyugalmazott lelkész, megbízott püspök emlékezett meg róla, akivel nagyon régóta ismerték egymást, mindketten erdélyi származásúak.
A ravatalnál, a család kérésére Vennes Aranka, köszönt el Dénes Jánostól. Az utolsó interjú, amit a  Vennes Aranka készített vele, ezen a linken olvasható: https://kerengo.webnode.hu/l/a-parlament-ostora-lett

 

BÚCSÚSZAVAK DÉNES JÁNOSHOZ

- Miféle fából faragta-teremtette az Úr Dénes Jánost? Bármerről fújt a szél, ő nem hajlott! És nem is tört! Akkor sem, amikor leszavazták a javaslatát, hogy iktassák törvénybe: 1956 forradalom volt és szabadságharc. Emelt fővel akart távozni, azaz be sem lépni a közéletbe, a képviselő-jelöltek közé, de határozottsága megtérítette a ellenkezőket. S végül is ez vezetett el ahhoz, hogy ez lett az első szabadon választott Magyar Országgyűlés első törvénye, amit elsöprő többséggel megszavazott a tisztelt Ház.

Konok, kemény, kitartást követő jellemét aztán még jobban megismerhették, amikor parlamenti képviselőnek választották. Az első halvány emlékem róla még ebből az időből való. Egy erőt árasztó, lendületesen magyarázó férfit láttam, akit tán hárman hallgattak az Országgyűlés szünetében. Hallgattak. És nem vitatkoztak. Alighanem érezték: igaza van. De a pártfegyelem sok mindent felülír. És ő ezt nem fogadta el. Pár év múlva felhagyott a politikával.

De igazát, igaz történelmét kötetekben fogalmazta meg. Mind ’56-ról, mind a börtönökben történtekről. Bár annak a hat évnek kétharmadát – a börtönön belül is szigorú büntetésben töltötte, de ott sem hátrált meg. Nem hagyta, hogy maradék önérzetének utolsó szikráját is eltapossák.

Később, már rádióriporterként készítettem vele interjúkat megjelent könyveiről. Ám találkoztunk más alkalmakkor is, de ő mindig ugyanaz volt, és mindig ugyanazt mondta: Őfelsége, a magyar nép érdekében. Honnan hozta ezt a jellemet, s hozzá a erőt? Erdélyből? A gyermekkor mélyszegénységéből? Csak a Teremtő tudja.

 Pár hete megjelent interjúnkban megkérdeztem tőle: miként jött az a gondolata, hogy olyan szavakkal tiszteli meg honfitársait, mint egy királyi felséget? Pillanatnyi csend után csak annyit felelt: „A lelkemből fakadt.”

Sokszor tapasztaltam, amikor igaz ötvenhatosokkal beszéltem, róluk írtam, mintha a lelkük egy része ott maradt volna ’56-ban, a másik része tovább vitte a hétköznapokat. Dénes János nem ilyen volt! Ő magával hozta ’56-ot! Élete végéig harcosa maradt 1956-nak, amit hajlott kora és a hosszú betegeskedések sem törtek meg. Ezt drága családja tudhatja a legjobban, bár olykor nem volt könnyű dolguk.  Hiszen otthon is a forradalom volt fő téma. Nagy tisztelettel és szeretettel vették őt körül: drága felesége, Ilonka, gyermekei, unokái, dédunokái.

Abban az interjúban – ami immár az utolsó lett – azt a suta kérdést tettem föl neki: Eszébe jut-e a forradalom?

Így felelt:

„Nekem a forradalom nemhogy eszembe jut,  hanem a lelkemben él, és Isten megadta ezt a hosszú életkort, és van rálátásom, visszapillantásom. Sajnos ez avval jár, hogy szembe kell tudni nézni a saját magam által levont konzekvenciákkal. Ezek a következtetések napjainkra sem előnyösek. Tudniillik ’56-nak, annak a tizenkét napnak, nincs társadalmi szintézise, de a 33 kádári évnek van! De nekem mégsincs szégyenkezni valóm. Sem a börtönbeli magatartásom miatt, sem a gyári, sőt az az utáni, teljesen kiszolgáltatott időszakomban sem volt. Az Isten megadott egy olyan fizikumot nekem, hogy bírtam-győztem, végig tudtam csinálni.”

Olyan volt ez, mint életének tömör összefoglalása. De akkor ezt még nem is sejthettük…

Igazán szép őszi vasárnap délután volt, október 10. Hármasban üldögéltünk a szobában, és mindenféléről beszélgettünk: Dénes János, Ilona asszony és én. János néha-néha elnézett és elhallgatott. De a szoba tele volt szeretettel.

Október 12-én délelőtt Ilona asszony hívott: Dénes János reggel megtért Teremtőjéhez… Akkor ő már ott van, talán harcostársai között, az igaz ötvenhatosok között – olyan tisztán és fiatalon, mint azokban a történelmi napokban.

Egyesek úgy vélik, hogy a földi élet elhagyásának pillanata az égi születésnap. Legyen ez a vigaszunk.

Áldassék az Úr, hogy részesei lehettünk Dénes János életének!

Áldassék még az emléke is!

Vennes Aranka