Néhány tényező az októberi katarzishoz vezető lélektani folyamathoz.

Családunk 1937-ben települt át Erdélyből. A férfiak kisnemesi származású értelmiségi reformátusok, az asszonyok két generáción át alföldi katolikusok voltak. Így nem is lehetett más a család felfogása, mint a kurucos patriotizmus vegyítve a protestáns kötelességtudattal és empátiával. Édesapám zseniális építész konstruktőr volt, aki feltalálta a bioanalóg szövetszerkezetes építésmódot számtalan leágazásával együtt. Anyag- és energiatakarékos módszere 1944-ig jól érvényesült. 1945 után nem ment ki az USA-ba, pedig hívták, reménykedett találmányai itthoni állami alkalmazásában. Csalódnia kellett, pedig ingyen felajánlotta összes találmányát az államnak 1954-ben.

Átéltük 1944-45 minden félelmét, bizonytalanságát, megaláztatását. Új házunkat szétlőtték, nagyapámat a szovjetek (véletlenül) agyonlőtték, értékeinket elvitték. Utána éhség, infláció, de hihetetlen energiák születtek a túlélés eufóriájából. Reménykeltő volt a szolidaritás az utcánkban, a nálunk menedéket kapott zsidó családot senki nem jelentette fel, gyomorfekélyes apámnak hordták a sárgaborsó főzeléket. Meg is gyógyult.
Az ötvenes évek elejének csúcsterrorja a nyomasztó lélekrombolás mellett az önfenntartó ösztönt is megerősítette, néha humorral tette túl magát a kötelező hazugságokon. Csak visszapillantásképpen:

-Apám megdöbbenten jön haza, miután Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács elnöke ellátta jó tanácsokkal: tetesse magát középszerűnek, vagy még gyengébbnek, várja meg, míg ennek alapján pozíciót kap, utána mutassa meg oroszlánkörmeit. Ilyen lesz a rendszer…

-Kísérleti házunkban megjelenik az ÁVO, ki akarják sajátítani. Szerencsére, mikor látják, hogy a sejtbetonszerkezetet átüti a puskagolyó, elmennek. Megúsztuk.

-Osztályfőnökünk elküld tervkölcsönt jegyeztetni. Utána jelentést kér a meglátogatott családokról. Itt is hazudtunk, természetesen.

-Iskolai dolgozatunkat mindig azzal kall befejezni, hogy történelmünk beteljesedése Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi apánk.

-Vakáció elején riadólánccal behívnak az iskolába. Vonatra szállítanak ismeretlen céllal. Sárpentelén kötünk ki mezőgazdasági munkán. Az állami gazdaság ávós vezetőnője rendőrséggel fenyeget, ha nem tudjuk a pipacsmezőn elrejtőző kukoricacsemetéket kapával elővarázsolni. Közben folynak a kitelepítések, nem tudjuk, mire megyünk haza.

-A kiszáradt földeken síró, idős parasztokkal találkozunk, padláslesöprés után semmijük sem maradt…

-Fogadásból jelesre felelek történelemből anélkül, hogy elolvastam volna az anyagot: csak a marxista sémákat mondom minden tartalom nélkül.

-Stréber osztályfőnökünk érettségi után rejtett fenyegetéssel lebeszél a ballagásról, mint avitt polgári szokásról. Eredménnyel. Azért válaszolunk: nem tartottunk bankettet, hogy ne kelljen őt meghívnunk.

1956-ra túljutottunk a mélyponton, az egyetemen már lazább a szellemi terror, több információ jut hozzánk, bizakodóbb a légkör a Nagy Imrével fémjelzett időszakban. Bíztató a gyűlölt jelkép, Rákosi júliusi leváltása is. A csalódások hullámai ellenére is él a remény légköre. Ekkor robban be a forradalom csodája.

Október 22. délután. Nagygyűlés az Aulában.

Ülünk az emeleti lépcsőházban. Minden lépcsőfok zsúfolt. A felszólalók egymásutánja fokozatosan oldja fel a félelem és a hazugság légkörét. Lázas állapotba kerülünk. Megjelenik a szegedi MEFESZ küldöttsége és szinte hihetetlenül felhangzik a „Menjenek haza” elsodró kórusa – a szovjet csapatokra értve. Az óvatosság és a szókimondás széles skáláján beszélnek a felszólalók. A félelem tabuinak áttörése mégis megtörténik. Nem jelenik meg az ÁVO, nem bombáznak. A cselekvés és a felszabadultság diadalérzetével megyünk haza és várjuk a másnapot.

Október 23. délelőtt

Simon Gábor kollégámmal, aki a gyűlésen saját bátor versét olvasta fel, elmegyünk a Böszörményi úti DISZ központba a megalakult MEFESZ képviseletében a pontok (követelések) tervezetével. Ki bízott meg, nem is emlékszem – minden informálisan történt a kölcsönös bizalom alapján. Itt számomra ismeretlenek figyelmeztetnek: már mozgósították a szovjet csapatokat, lehet, hogy gyorsan leverhető megmozdulást akarnak provokálni. Ezt gondoltuk, mivel tanultuk az Ochrana (cári titkosrendőrség) és ismertük utódjai módszereit.

Ülünk a K. II. 21. teremben, csaknem a teljes negyedik építész évfolyam. Az előadások elmaradnak, helyette pontokat fogalmazunk. Körbeadott tervezetekre és üres papírokra írunk kiegészítéseket, véleményeket, javaslatokat (x). Teljesen szabad a szó, az óvatos visszatartó vélemények is megjelennek. Megőriztem ezeknek a piszkozatoknak egy részét. Összesítésüket Lajtha Ildikó gépelte le, ő lakott közel a Budafoki úton.

Kora délután

Húsz fokos napsütésben az egyetem kertjében. Sok ezren vagyunk, készülünk a felvonulásra. Rögtönzött faállványról beszélnek a szónokok a Könyvtár épülete előtt. Én is megpróbálom néhány szóval ismertetni a provokáció veszélyének a gyanúját.

(Tudtuk, hogy Rákosi szovjet megbízóinak azt mondta, ha elcsapják, 3 hónapon belül zavargások lesznek.)

Tízesével, karonfogva vonulunk. A legszebb a menetet figyelő emberek arckifejezésének a változása. A csodálkozó félelmet a megkönnyebbülés, a kötelező hazugságtól való megszabadulás eufóriája váltja fel. A Bem szobor felé haladtunkban a Fő utcában látjuk az első kivágott címerű lobogót.

Talán 20 méterre állunk a Parlament erkélyétől, ahol Nagy Imre beszél.  Merev elvtársi megszólításától őt is elsodorja a tömeg kitörő dinamizmusa és egysége. Csodálatos, hogy a nagyon heterogén összetételű évfolyam, a kötelezően elkötelezett szakérettségiseket is beleértve, egységes az érzelmeiben, bátorságában, őszinte fellépésében. Nagyon kevesen hiányoznak. A gyűlés után boldog nyugalom vesz erőt rajtunk. Nem tudtak provokálni, szétoszlatni, legyőzni. Megmutattuk erőnket, egységünket. Jókedvűen tértünk haza a Margit-hídon át, nem tudva a Rádiónál történtekről.
Hajnalban ágyú- és puskatűzre ébredek. A rendszer rádiója rémült, majd nyávogva elhallgat. Először kétségbeesek, bizonyítva látom, hogy sikerült kirobbantani egy leverhető akciót, visszajöhet a Rákosi terror. És ekkor jön a második csoda: nem tudják a kisszámú, önfeláldozó, reménytelennek látszó harcba szálló felkelőt leverni. Mindenki támogatja őket a város dzsungelében. Ismét reménykedni kezdek, figyelem a híradásokat, az erőszakszervezetek fokozatos visszavonulását.

Huszonötödikén már nem bírom a passzivitást. Sas-hegyi otthonunkból besietek a Parlamenthez – éppen szállítják el a halottakat és a sebesülteket. Íme, a hatalom ellentámadása – mit lehet cselekedni?

Az egyetemi forradalmi központban azt a feladatot kapom, hogy figyeljem a szomszéd országok rádióit. Felháborodok a prágai adó hírein: üldözik a „haladó” embereket Budapest utcáin, megfizet ezért Magyarország. Röplapot (x) fogalmazok a forradalom megbocsátó, etikus, törvénytisztelő szellemében. Állítólag magyar repülőkről terjesztették. Itt dolgozott Makovecz Imre és Murányi Imre építészhallgató is.

Belépünk az alakuló Nemzetőrségbe. Dobtáras géppisztolyt kapunk, először rendőrigazolvánnyal, amely igazoltatásra, portyázásra jogosít, majd megkapom a 13016 számú nemzetőrségi igazolványt (x).  Finta Jóska is velünk van.

Szolgálati helyünk a Duna-parti Fehér Ház (akkor országos pártközpont). Levett ajtókon alszunk. Balogh Imre évfolyamtársammal átkutatjuk az épület többszintes pincéjét. Ő megy elől revolverrel, én géppisztollyal fedezem. Ávósokat már nem találtunk, csak levetett egyenruhákat.

Teherautóra szállunk és csatárláncban behatolunk a Belügyminisztériumba azzal a céllal, hogy az ott felhalmozott fegyvereket lefoglaljuk a Nemzetőrségnek. Tele van a padló szétszórt titkosszolgálati anyaggal.  Találomra felemelek egy papírt – egy USA attasé szexuális szokásait elemzi. „Robogunk” a feltépett burkolatú, romos Nagykörúton, kézigránátokkal teli ládákon ülve. Minden ablakban mécsesek, mindenfelé kivilágított felkelősírok.

Önkéntes jelentkezés alapján – minden akció ilyen alapon történt – Csohány főhadnagy utasítására egy Pobjedával, gépkocsivezetővel rendőrtiszti családokat látogatok meg megnyugtatás céljából. A Nemzetőrség nevében biztosítom őket, hogy semmi bántódásuk nem eshet, amíg nálunk van a fegyver. Megsimogatom a gyerekeket. Felvilágosítom szándékainkról a szomszédokat. Megyünk egyik címről a másikra, a sofőr hallgatag, nem is tudom merre járunk. (Később megtudtam, hogy rendőrnek átöltözött ávósok családjainál is jártunk. Vajon a félelemből táplálkozó bosszú vagy a hála működött volna bennük, ha később találkoztunk volna?)

Behívnak a Nemzetőrség mezei képviselőjeként a Tudományegyetemre. Tiszteletreméltó idősebb emberek fogadnak. Komoly arccal közlik: egyetlen reményünk Nagy Imrének és kormányának feltétel nélküli támogatása, csak így kerülhetjük el az új szovjet beavatkozást. Egyetértéssel továbbítom a tanácsot egységünknek.

Megyek az Orlay utcába Jeszenszky Sándor legjobb barátom lakásába, amely az egyetem közelében találkozók és gondolatcsere helyszíneként szolgált. Az akkori méretekhez képest kisebb tüntető tömeg jön, szinte rohanva a Szabadság hídon. Egyetlen jelszavuk: legyen Mindszenty hercegprímás a miniszterelnök. Csodálkozom, de megértem az annyit és olyan sokakban csalódottakat…

Este, szolgálat után hazasietek a Sas-hegyre. Hihetetlen bizalommal és szeretettel tekintenek rám és fordulnak hozzám. Bosszúvágyat tükröző hangok, vélemények nincsenek. Csak az ÁVO-t gyűlöli az utca, a nép. Tíz éves gyerek szólít meg, menjek fel a padlásra lelőni az ott rejtőzködő ávóst. Természetesen önbíráskodásra nem vállalkoztunk. Örömteli megállapítás, hogy sohasem találkoztam az utcán antiszemita hangokkal a Rákosi-Gerő-Révai-Farkas-Péter helytartói banda gaztettei ellenére sem.

Szomszédunkat, aki a MOM-ban párttitkár volt, de az utcai közösségben tisztességes ember, biztosítom, hogy megvédem, ha bárki bántani akarja. Senki sem akarta.

November harmadika, szombat.

Már jár a nyolcas busz. Fegyveremmel a hátamon lógok a lépcsőn szolgálatba menet. Mindenki bizakodó. Hétfőn kezdődik a munka. Ismeretlenek veregetik a vállam. Megszólítanak, megcsókolnak.

Harmadika kísérteties estéje. Gyanús, sötéten rohanó autók az utcákon. Teljes csend. A Szabad Nép székházban ellenőrizzük a nyomdát Wolf Katalin építészhallgatóval. Nyomják a másnapi lapokat, de a főnökök magatartásában furcsa előjeleket érzek. Hazaviszek néhány mintapéldányt a már talán utcára sem kerülő lapokból (X). Hazamegyek pihenőre. Géppisztolyom az ágy lábánál, mélyen elalszom.

November negyedike rideg, ködös reggele. A rádióban Nagy Imre és a kétségbeesett segélykiáltások. A közeli Budaörsi úti laktanyát körbeveszik a szovjet tankok, lövik az ott lévő, municióval nem rendelkező magyar páncélosokat. Golyók fütyülnek. Három magyar tank hátrafelé fordított ágyúcsővel az utcánkon át menekül. Repülők géppuskáznak, a nehéztüzérség lövedékei felettünk surrognak át.

A telefon működik. Jelentkezem őrhelyünkön. Ismeretlen hang közli: egységünket paranccsal feloszlatták, mindenki saját felelősségére cselekedjen. A kétségbeesés és csalódás időszaka következik. Még reménykedünk a munkástanácsokban, a nemzetközi közvéleményben és ennek szellemében cselekszünk.

November vége – december eleje.

Terjesztjük, aktatáskákban szállítjuk az Október Huszonharmadika című illegális lapot (x). A munkásmozgalmi filmekből tanult konspiratív módszerekkel találkozunk presszókban, lakásokon. November 28-tól december 10-ig végezzük ezt a tevékenységet, utána a szerkesztőket letartóztatják.

Utóhang

Rettenetes volt a terror és a hazugság fokozatos, alattomos visszatérése. Csodálatos módon nem éreztem félelmet. Szerencsém is volt, senki sem jelentett fel, a potenciális feljelentők ijedtükben be voltak zárkózva. Eszembe se jutott külföldre menni. Az ország, a nép már nem volt ugyanaz, nem lehetett újra teljesen megfélemlíteni és megalázni.
Másképpen láttam honfitársaimat, évfolyamtársaimat. Rájöttem, hogy a régen sunyinak, karrieristának, önmagának is hazudónak, strébernek, a megszállóknak kényszerből hízelgőnek látszó emberek zömében hihetetlen a szabadságvágy, s a tisztesség, az igazmondás iránti vágy.

Kísérteties emlék: előjegyzési naptáramban november 4-én a „Nemzeti: Tragédia” előjegyzés szerepelt még október közepéről. Valóban jegyem volt a Nemzeti Színházba a Madách színmű előadására. Nem tudtam, hogy Kádár János kissé eufemikusan a forradalmat fogja ezzel az elnevezéssel illetni; nálam csak november negyedikére vonatkozott.
Személyes megtorlás alig ért, igaz, kirúgtak jó tervezőirodai munkahelyemről. Az újdonsült KISZ-eseknek kellett a hely. Jobbnak találtam nem kérdezősködni.
Elvégezhettem az egyetemet, dolgozhattam. Lehet, hogy önáltatás volt, de sohasem mondtam ki az „ellenforradalom” szót és nem léptem be a pártba.

A forradalom hihetetlen szépsége, méltósága tartást adott sokunknak, emlékét gyémántként őriztük magunkban. Erőt adott az is, hogy úgy éreztem, volt az életemben két hét, amikor mindenben úgy cselekedtem, hogy bármikor szégyen és fenntartás nélkül vállalhatom.

Budapest, 2006. augusztus 19.

 

Dr. Sámsondi Kiss György
     okl. építészmérnök

                                                                                                                   

A szerző saját készítésű  korabeli fotói:

Nemzetőrségi Igazolvány: