Megemlékezés a magyar gulág áldozatairól és a Recski Szövetség Egyesület megalakulásának 30. évfordulójáról Recsken.
A recski emlékműnél az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetség tagsága nevében koszorút helyezet el Schrötter Tibor és Csigás Zoltán alelnökök.

Orbán Balázs miniszterhelyettes, parlamenti és stratégiai államtitkár megemlékező beszéde:

“Tisztelt Egyházi és Világi Elöljárók! Tisztelt Megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Emlékezni és ünnepelni jöttünk. Emlékezni mindazokra, akiket itt a létező szocializmus idején egy világboldogítónak hazudott eszme nevében megkínoztak, testileg és lelkileg megtörtek, vagy meggyilkoltak. Emlékezni jöttünk arra a mérhetetlen szenvedésre, amin itt az ország minden településéről, társadalmi rétegéből származó másfél ezer rab a Rákosi-diktatúra legsötétebb három éve alatt keresztülment.
Ünnepelni is jöttünk. Ünnepelni, hogy annyi fájdalom és szenvedés után végül mégis győzött az igazság és a szabadság is. Szerencsés dolog ez, mert az élet nem mindig igazságos, s nem minden helyzetből jönnek ki végül győztesen a jók, s vesztesen a rosszak. Ünnepeljük tehát, hogy a diktatúra elporladt, s vele együtt a világboldogító ideológia a történelem szemétdombjára került – legalábbis egyelőre. Azon dolgozunk, hogy ez így is maradjon!
Ünnepeljük tehát a magyar gulág rabjait, akik nem csak túlélték mindezt, hanem létükkel tanúságot is tettek és tesznek az igazságról. Tanúságot tesznek arról, hogy a szabadság a nemzet közös kincse, amely összeköt és felemel mindannyiunkat, s amelynek igazi értékét a maga teljességében csak Recsk történetének fényében érthetjük meg.
Óvatosan kell bánni a történelemmel. Szerb Antal mondja, hogy az az időben éppúgy lehetne utazni, mint a térben, akkor pokoli meglepetések érnének bennünket. A recski rabok és Önök, családtagok, barátok viszont jelenlétükkel és személyes történetükkel tanúsítják mindazt, hogy ami itt történt: valódi történelem. Történelem a tábor működése és történelem a rá való emlékezés jogának és lehetőségének kiharcolása is. Történelem, ami nem múlik el, s a nemzet életének része – akár tudomást vesz róla az utókor, akár nem. Történelem, amely nélkül nem érthetjük meg, mivé formált bennünket a 20. század, s amely örök időkre figyelmeztet minden embert, hogy az elképzelhetetlennek hitt igazságtalanság is megtörténhet velük, ha nem tartunk össze és nem vagyunk képesek megvédeni hazánkat, a szabad Magyarországot.

Tisztelt Emlékezők!

A Recski Szövetség a rendszerváltoztatás egyik fontos eseményeként és jeleként emelte fel a zászlaját, azokban az időkben, amikor 1956 igazsága lassan, de biztosan kiforgatta sarkából az idegen megszállók fegyveres támogatását elvesztő diktatúrát. A Szövetség a nemzet egyik legfontosabb 20. századi története megőrzésének küldetését vállalta magára.
Hatalmas munka és komoly küzdelem várt mindazokra, akik fel akarták tárni és meg akarták osztani mindazt, ami itt történt. Szembe kellett szállniuk a hallgatás és az elleplezés falával, amelyet a diktatúra vont a recski tábor köré, s amelyet a diktatúra örökösei minden eszközzel igyekeztek fenntartani. Az eredeti helyszínt fizikai értelemben szinte teljesen eltüntették, területének jelentős részét beültették, és minden jelet, ami a táborra utalhatott, igyekeztek kitörölni a tájból.
Meg kellett nyitni a levéltárakat, szóra kellett bírni az archívumokat. Versenyt kellett futni az idő múlásával és meg kellett szólaltatni a tanúkat – mindenkit, akit lehetett.
Meg kellett küzdeni a múlt örökösei által szított kádári nosztalgia hullámaival és a „Mit számít ez már?” közönyével.
Elkészült egy sor visszaemlékezés, néhány film, sok-sok újságcikk, rádióműsor. Készültek Recskről történelmi tanulmányok, és hosszú évek várakozása után legalább elkészült a tábor területén ez az emlékhely, ahol méltó módon lehet emlékezni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nemzet nagy hálával és köszönettel tartozik Önöknek. Önök megtették, amit megtehettek. Megőrizték és valós történelemmé formálták mindazt, amin a fogvatartottak ebben a táborban keresztülmentek. Tanúságot tettek a kommunizmus, a létező szocializmus igazi arcáról, a végletekig vitt, abszurd embertelenségről. A tábor lakóinak igazsága, a magyar szabadság ügye mellett mindvégig kitartottak – akkor is, amikor a diktatúrában a perifériára sodorva kellett élniük.
30 év telt el a rendszerváltoztatás óta. Ezalatt felnőtt egy nemzedék, a mi nemzedékünk. A diktatúrában születtünk, de a szabadságban nőttünk fel. Olyan lehetőségeink vannak, amikről a táborlakók és Önök nemhogy nem is álmodhattak, hanem fel sem merült soha, hogy álmodhattak volna.
Kézenfekvő lenne, hogy elfelejtsük, ami történt. De mi mégsem fogjuk elfelejteni!S tudják, hogy miért? A recski rabok és Önök miatt!
Azért, mert a magyar gulág foglyai és Önök mindezek ellenére kitartottak, s bíztak a jövőben. Családot alapítottak, keményen dolgoztak, gyermekeket vállaltak. Majd később szövetséget alkottak, és unokákat gondoztak.
Én is egy ilyen unoka vagyok.
Nagymamán 4,5 évet ült Rákosi börtönében egy csinos koncepciós per következményeként. Sose felejtem el, a rehabilitációjáról szóló okiraton olvastam: „folytatólagosan elkövetett hazaárulás és hűtlenség”, ez volt a bűn, amit rákentek. Egyébként pedig, micsoda dicsőség elárulni a kommunista rendszert!
Érdekes, sose beszélt szomorúan azokról az évekről. Mindig azt mondta, hogy persze-persze, szörnyű volt, de jó volt a társaság. Igaz barátokat szerzett, a nem egy családi kötelékbe tartozó ember és ember közötti kapcsolat legmélyebb rétegeit érte el. Ezek nélkül a barátok nélkül nemcsak a fogság éveit, hanem az azt követő hosszú évtizedeket sem lehetett volna túlélni. S képes volt átadni nekem, az unokájának, hogy milyen az a bármely megpróbáltatás melletti rendíthetetlen tartás, s milyen a mindeközben megélt, végtelen, nyugalmas derű.

Köszönöm, hogy tanúsítják a múltat, és mi fiatalok tanulhatunk Önöktől!

Jóisten áldja mindannyiinkat, köszönöm, hogy Önökkel emlékezhetek!”