A hitelesnek tekinthető források tanúbizonysága szerint december nyolcadikán a hajnali órákban ÁVH-s és szovjet egységek letartóztatták Gál Lajos és Viczián Lajos aknászt, munkástanácsi vezetőket. Ez váltotta ki azt a felháborodást a városban, ami a tragikus eseményekhez vezetett. A letartóztatások hírére, még aznap 9 óra körül több ezer fős tüntetés kezdődött. Üveggyári, vasgyári munkások, bányászok és a hozzájuk csatlakozók, a salgótarjáni rendőrkapitányság, valamint a megyei tanács elé vonultak, és követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását.

  A 2 szovjet harckocsi által védett rendőrkapitányság előtti téren a pufajkások csapdát állítottak: Darázs István százados a mellékutcákat lezáratta, miközben az egyik egysége megakadályozta, hogy a 2000-4000 fős tömeg távozzon a helyszínről. A megyei tanács épülete előtt 47 pufajkás volt tüzelőállásban. Az első lövések 11 óra 15 perc körül dördültek el a karhatalmisták, rendőrök, és szovjet katonák, valamint a Vörös Hadsereg jelenlévő két tankjának géppuskásai tüzelni kezdtek. A tömegben kitört a pánik, egyesek viszonozták a tüzet, de a többség futásnak eredt. A 8-10 percig tartó vérengzés során folyamatos sorozatokkal lőtték a menekülőket és az elesett sebesülteket is. Egy szemtanú szerint "vérző testekkel volt tele az utca".

A legyilkoltak számát minden kimutatásban elhazudták. Az akkori anyakönyvvezető nő 131 halottat jegyzett be és emiatt nyomban elbocsátották az állásából. Annyi sebesült volt hogy a kórház udvarára hordták őket és hagyták meghalni. Az áldozatok közt olyanok is voltak, akiket a távolabbi utcákban ért az eltévedt lövedék. Az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyveket titkosították, a tényfeltáró tanúságokat elhallgatták. Az utólagos név szerinti beazonosítások szerint csupán negyvenhat személy – 33 férfi, 11 nő és 2 fiúgyerek –, vesztette életét. A tényfelmérés azért jelent nehézséget, mert a környező kórházakban – hatósági parancsra –, szándékos el dátumozással és hamis diagnózissal állították ki a halál-illetve a sebesülések okát. Ez utóbbi okirat-hamisítás is legalább 80-150 főt rejthet! 

     Volt egy salgótarjáni fiatal, Ravasz István az ELTÉ-n tanult. Amikor kitört a forradalom, édesanyja arra kérte, hogy utazzon haza Tarjánba, nehogy baja essék Pesten. Így is történt; december nyolcadikán szenet lapátolt szülei háza előtt, amikor egy eltévedt golyó eltalálta, véget vetetve az életének. 19 éves volt.

A Nógrád megyei kegyetlenkedéseknek, tömeggyilkosságoknak ezzel még nem volt vége. A pufajkások hivatalos akcióikon kívül is hajtottak végre szabad portyákat, pusztán személyes szadizmusuk kielégítése érdekében. Külön kell szólni azokról az esetekről, amikor a karhatalmistáknak határozott céljuk volt az ellenségnek tartott letartóztatottak meggyilkolása: 1956. december 13-án megkínozták, megölték, majd az Ipolyba lökték a salgótarjáni acélgyár nemzetőrségének két vezetőjét. Számos szemtanút a Szovjetunióba szállítottak. Az ÁVH pribékjei a mészárlást követő hetekben-hónapokban, több szemtanút agyonvertek, hogy ne maradjanak hiteles tanúk, akik elmondanák, hogy mi történt 1956. október 8.- án!

Az 1956-57-es sortüzeket – melyek száma több százra tehető –, az a "munkáshatalom" hajtotta végre, akik a nép és a munkások nevében irányították az országot, és akik ma magas nyugdíjjal élik békés öregkorukat. A munkásmozgalom ezen élharcosainak utódai most a demokrácia és az "emberi jogok élharcosaivá" váltak, vadul tiltakozva minden olyan vélt és valós megnyilvánulás ellen, amely sérti az "egyenlő bánásmódot"! Isten irgalmazzon nekik!

A vértanúk emléke szívünkben él! Imádkozzunk lelki üdvükért s azért, hogy a Mennyből segítsék édes Magyar hazánkat!

(forrás: internet)